Egy világjárvány egyben lehetőség is egy globális változásra – egy gyors és hatékony változásra, egy jobb világért.
Akkor is, ha vannak, akik depresszióba esnek és nem látják a fényt az alagút végén, az általunk megtapasztalt járvány ideiglenes; történelemmé válik, pontosan úgy, ahogyan a korábbi járványok is. Azonban, a változás, amit hoz, tartós lehet. Lehetséges, hogy a változások pozitívak lesznek, de az is lehetséges, hogy negatívak. Ez egy olyan lehetőség arra, hogy pozitívvá tegyük a változásokat, amelyet nem szabad kihagyni.
Egy „elágazás” kellős közepén vagyunk. A tudósok a komplex dinamikus rendszerek evolúciós pályájának hirtelen kettéágazását nevezik így. Egy évek óta vitatott és előrejelzett, globális rendszer-változásban élünk. Jó pár dolgot megtanultunk már a rendszerek ezen változásairól. Ha a változás egyirányú, az visszafordíthatatlan. Ám, az iránya nincs előre meghatározva – benne van a választás lehetősége. Elágazás esetén megválaszthatjuk, merre menjünk. Ez azt jelenti, hogy a történelemben először tudatosan és szándékosan választhatjuk meg sorsunkat. Ez lehet egy fényes jövő; egy új korszak, az értelem és virágzás korszaka. Az pedig, hogy ez így lesz-e, rajtunk, és csakis rajtunk áll.
Az elágazások válságot generálnak, és mint tudjuk, a válság egyszerre jelent veszélyt és lehetőséget. Mindkét esetben a változás kapuja. A kihívás pedig az ebben, hogy azt a változást válasszuk, amely egy észszerű és virágzó világhoz vezet. Ez egy valós, ám vissza nem térő alkalom. Ha nem ragadjuk meg, akkor nem fogunk egyszerűen ugyanoda visszatérni, ahol eddig voltunk – ez nem is lenne lehetséges egyetlen esetben sem -, hanem kollektív végzetünk kilátásaival kell szembenéznünk. Mert ha a járvány-indukálta szétesés során nem változunk meg, azzal sérülékennyé tesszük magunkat a következő válság tekintetében, amely ugyanannyira globális lesz, ám nem feltétlenül ilyen ideiglenes. Az általunk létrehozott fenntarthatatlan folyamatok végzetes fordulópontot érhetnek el. Vagy fejlődünk ezen a bolygón, vagy elhagyjuk a történelem színpadát. Ez egy elméleti szinten megtanult lecke. Most viszont a gyakorlatban szembesülünk vele.
Furcsa és látszólag paradox módon, a járvány egy álruhába öltözött áldás. Általa vettük észre, hogy egyetlen globális család vagyunk: egy olyan rendszer, amelyben mindenki függ a másiktól, és vagy együtt fejlődünk, vagy együtt épülünk le. Ha nem használjuk ki a jelen lehetőséget a változásra, nem csupán egy, hanem egy egész sereg válságnak tesszük ki magunkat. És melyik válság lesz a következő? Milliók halnak éhen és szegénység tombol – a járvány és az erőszak pedig további milliókat ragad magával? Vagy az integrálatlan menekültek tépik darabokra további társadalmak szöveteit? Vagy a szárazság miatt válnak a termékeny és zöldellő vidékek kopár pusztává? A tengerszint emelkedése miatt elárasztja a víz a bolygó emberek által lakott részének egyharmadát? Erőteljes viharok pusztítják el a gazdagok és szegények otthonait? Vagy a helyi konfliktusok terjednek tovább és válnak először regionális háborúkká, majd globális nukleáris harccá?
Az eddig megszokott üzletmenetekhez, valamint a közelmúlt normáihoz és gyakorlataihoz, értékeihez és feltételezéseihez már nem lehet visszatérni – az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Egy másik út is nyitva áll előttünk, és rá is léphetünk: a régi világ most destabilizálódott, az életünket eddig meghatározó társadalmi, gazdasági és kulturális rendszerek alapjaikban rendültek meg. A bomlasztó változás a fundamentális változás előfutára, legyen az konstruktív vagy destruktív.
Ennek van egy tanulsága, amit magunkévá kell tennünk. Nem azáltal kell a konstruktív változás útjára lépnünk, hogy félünk az ellenkezőjétől. Franklin Delano Roosevelt 1933-as beiktatási beszédéből idézett szavaival élve, semmi mástól nem kell félnünk, csak magától a félelemtől. Ez azt jelenti, hogy alapos okkal remélhetünk, ha bizalommal és bátorsággal tesszük azt; ha hiszünk abban, hogy képesek vagyunk reményeinket beváltani.
Mi is ez, és mi az, amit tennünk kell? Világos, hogy konstruktívan kell gondolkodnunk – mernünk kell remélni, és mernünk kell tenni reményeink megvalósulásáért. Ugyanakkor, máshogy kell cselekednünk; úgy, mintha a bolygón lévő élet hálójának részei lennénk. Mert azok vagyunk, akkor is, ha többségünk nem veszi ezt észre, és nem cselekszik eszerint. Ártunk a bolygónak és ártunk saját magunknak. Figyelmen kívül hagyjuk az élet egységét. Másként kell gondolkodnunk. Nem „a mi embereink, a mi nemzetünk az első”- még csak nem is az emberiség az első. Az élet szférája az első, mivel az a Földön létezik és fejlődik. Ha ez a szféra ép és egészséges, mi is épek és egészségesek vagyunk. Akkor virágzunk, és nem egyik válságból zuhanunk a másikba.
Testünk akkor egészséges, amikor teljes, és az emberiség teste is akkor egészséges, amikor teljes – ha magáévá teszi mindazokat az értékeket és dolgokat, amelyeket ezeken a bolygón osztunk. Tudjuk ezt, és mindig is tudtuk. Ám a modern világban elnyomtuk ezt a tudást, hogy eszeveszetten az azonnali kielégülést keressük a pénzen és hatalmon keresztül.
Minden rendelkezésünkre álló dolgot felhasználtunk, hogy elérjük céljainkat. Gigantikus lehetőségeket fejlesztettünk ki az energetika és az információtechnológia formájában. Ezeket a technológiákat felelőtlenül használtuk, tekintet nélkül a következményekre. Ennek eredményeképpen azok rövidtávú igényeinket elégítik ki, de hosszú távú szükségleteink szempontjából indifferensek.
Most a technológiák alakítják a világot. Ez veszélyes állapot: járulékos károk egész sorához vezethet. Egészen a majdnem élő organizmusok, mint pl. a rosszindulatú vírusok létrehozásához is.
Biztosítanunk kell, hogy technológiáink biztonságosak legyenek, és szükségleteinket szolgálják. Ez egy egészséges egyensúly elérését jelenti, amely lehetővé teszi, hogy a Földön az élet harmóniában virágozzon. Ez egy monumentális feladat, de végrehajtásában nem csak hatóságaink és intézményeink szűk racionalitására kell számítanunk. Az igazi iránymutatás nem felülről jön, és nem is kívülről – belőlünk, és alulról. Ez az az iránymutatás, amely abból származik, ahogyan gondolkodunk arról, hogy kik vagyunk, és hogyan viszonyulunk egymáshoz és a természethez. Az egyetlen tanács, amire hallgathatunk és hallgatnunk kell, az mély értelmű és bölcs. Ez pedig saját, mélyebb önmagunk. Az élet hálójának részese lenni, függetlenül attól, hogy milyen erők és lendületek formálják azt és informálnak arról, hogy a háló „bennünk” van – tudatos és tudatalatti elménkben. Érthető, hogy mélyen legbelül tudnunk kell, hogy az élet a Földön nem egy dzsungel, ahol csak a legerősebbek élnek túl, hanem egy közös harmonizáció rendszere, amelyet az empátia, a valahová tartozás és feltétlen szeretet érzése irányít. Ma ezt nem csak a vallási próféták és spirituális mesterek mondják nekünk; ezt mondják a két lábbal a földön járó kvantumfizikusok, kvantumbiológusok, és transzperszonális pszichológusok is.
A belső énünkből jövő iránymutatás megbízható – sokkal megbízhatóbb, mint a gazdagság és hatalom egyoldalú kergetése. Társas lények vagyunk, és ezt magatartásunkkal fejezhetjük ki. Ha pedig kifejezzük, az jó a világnak, és jó nekünk is. Harmóniában élni másokkal és a természettel egészségesebbé, boldogabbá tesz, és nagyobb lesz a jutalma is, mintha énközpontú, rövidtávú kielégülésünk után futnánk.
Életünk és sorsunk szempontjából új, más eredmények a mérvadók. Ez pedig annak mértéke, hogy mennyire tartjuk kézben életünk irányítását és sorsunk orientációját. Mi lehetünk a változás, amelyet látni szeretnénk a világban. Egy globális szétválás során mi alakítjuk sorsunkat. Ezt észre kell vennünk, és ennek megfelelően kell cselekednünk. Egészségünk, jólétünk, az egész túlélésünk függ ettől.
Megköszönhetjük a járványnak, hogy megnyitotta számunkra a globális átalakulás lehetőségét. Most egy jobb világot hozhatunk létre, egy olyan világot, amely beteljesíti az emberi szellemiség erejét és potenciálját. Amikor a járvány alábbhagy és történelemmé válik, egy jobb világ létrehozása lesz alapvető feladatunk. Soha nem volt ennél izgalmasabb és fontosabb feladatunk a történelemben.
2020. április
László Ervin A Budapest Club alapítója és elnöke, az Új Paradigma Kutatás László Intézetének alapítója és igazgatója, valamint a Reconnecting to the Source (St. Martin’s Press, New York, 2020) c. mű szerzője.
