Szathmári Sándor „Kazohinia” című regényében Gulliver egy ízben a „behinek” rezervátumába kerül és ott azt látja, hogy egy lakóépület egyik végét állandóan építik, miközben a másik végét ugyanilyen ütemben bontják. A behinek elmagyarázzák, hogy ezt az építkezési módszert azért dolgozták ki, hogy felszámolják a hajléktalanságot.
Régebben ugyanis lakás hiány volt és emiatt lakásépítési programba kezdtek. Aki ledolgozott bizonyos munkaórát egy építkezésen, igazolást kapott, hogy bizonyos ideig joga van egy lakást használni. Mivel később túl sok volt a lakás, az építkezéseket le kellett állítani, emiatt az igazolásokat sem lehetett kiadni és az embereket ki kellett lakoltatni.
A szakemberek levonták a következtetést, hogy a túl sok lakás is hajléktalanságot okoz. Ezután beindítottak egy lakás lebontási programot és a bontásban való munkát is lakhatási igazolással honorálták. Emiatt viszont annyira lecsökkent a lakások száma, hogy most megint ez okozott hajléktalanságot. Ekkor alakították ki a végleges megoldást, amelynek az a lényege, hogy a lakásokat folyamatosan építik és bontják.
Lényegében hasonló mechanizmus működik ma a fejlett ipari országokban. Ennek lényege az egyre gyorsuló versenyfutás, hogy hogyan tudjuk minél rövidebb idő alatt felélni a Földön rendelkezésre álló minden lehetséges erőforrást. Hogy utána mi lesz? Az már az unokáink dolga. Ahogy Pompadour asszony mondta: „Utánunk a vízözön!”
