Két magzat beszélget:
– Mondd, te hiszel a születés utáni életben
– Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
– Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! És különben is, hogy nézne az ki?
– Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak… Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.
– Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! Még, hogy szájjal enni Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt?
– És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért sem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
– Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
– Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
– Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk…
– A Mama? Te hiszel a Mamában?!
– Igen.
– Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
– Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
– Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
– Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.
